Dr. Baranyiné Dr. Kóczy Judit nyelvész, a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának oktatója népdalaink természeti szimbolikájáról tartott előadást a győri nyugdíjasegyetemen. A nemzetközi térben is elismert kutató doktori értekezését is a magyar népdalok természeti elemzésének szimbolikájából írta, legutóbbi, angol nyelvű monográfiája is ezt a területet öleli fel a Springer kiadó gondozásában. A népdalok iránti érdeklődését a budapesti Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola gordonka szakán végzett tanulmányai alapozták meg.

Dr. Baranyiné Dr. Kóczy Judit együtt énekelte több mint ezer nyugdíjassal a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt.

„A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados - évezredes - használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket” – idézte Kodály Zoltánt az előadó.

A népdalokat átszövő természeti szimbólumokra, metaforákra, a kettős képszerkezetre nagyon sok szép példát hozott Dr. Baranyiné Dr. Kóczy Judit. („Megérik a szőllő, mer sok szél találja;/ Megreped a szívem, mer sok bú rongálja./ Akit a bú rongál fiatal korába,/ Ne is várjon az jót éltje világába.”)  A természeti metaforák egyrészt a szépség, az esztétikum hordozói a népdalokban, másrészt a természet, mint a paraszti közösségek alapvető közege jelenik meg bennük, és rajta keresztül a szemérmetesség, mint kulturális séma hatja át a népdalokat. A falvak zárt társadalmi egységekként működtek, a közösség határozott arról, mit tart erkölcstelennek, és ő ítélkezett, büntetett is ennek megfelelően.

Dr. Baranyiné Dr. Kóczy Judit a térviszonyok, a folyók, az erdők és a szél népdalos metaforáit egyaránt kibontotta előadásában. A fent-lent helyzetet („Az én édesemnek dombon ülő háza…”), a lefelé irányuló mozgásokat (Azhol ёn elmёgyёk,/ Még az fák ёs sírnak./ Gyёnge ágairól/Levelek lehullnak”), illetve (“Megkötöm lovamot/ Szomorúfőzfához,/ Lehajtom fejemet/ Két első lábához.”). A térbeli viszonyokkal kapcsolatban pozitív jelentéstartalommal bír a népdalokban a közel, a fent, a felfelé irányuló mozgás, a központ, a célirányosság, a közepesen  tág perspektíva. Ugyanakkor negatív üzenete van a távolnak, a lentnek, a lefelé irányuló mozgásnak, a perifériának, a céltalanságnak, a túl tág vagy szűk perspektívának.

A Művészeti Kar növendékei, Bégány Csenge (ének) és Filó Dóra (gitár) adtak a témához illeszkedő, színvonalas műsort a nyugdíjasegyetemen.

A folyóval, mint metaforával kapcsolatban az áradás, mint túláradó érzelem jelenik meg („Úgy nyugszik a szívem gyászba,/ Mint a Maros az árkába,/ De még az is, ha kifárad,/ A mezőkre ki-kiárad.”) Illetve („Kiöntött a Tisza vize;/ Szőke kislány fürdik benne./ Én is megfürödtem benne, /Rám is ragadt a szerelme.”) A múló szerelmet jelépezi a befagyott folyó („Mi dolog az, hogy a Tisza befagyott?/ Hogy engemet az én rózsám elhagyott?/ Szokása a Tiszának a befagyás./ A legénynek a szerető-elhagyás.”). A haragot a zavaros víz („Zavaros a Maros,/ Nem akar higgadni./ Hej, haragos a babám,/ Nem akar békélni.”) A múló szerelmet az elfolyó víz („Lefelé folyik a Tisza,/ Nem folyik a többé vissza./ Rajtam van a rúzsám csókja,/ Ha sajnálja, vegye vissza.”)

Az erdő lehet a találka helyszíne, a szerelmi akadály és még a női lélek metaforája is (Erdő, erdő sűrű erdő,/ Jaj, de nehéz bejárni!/ De nehéz a kislány szívét/ Szerelemre kicsalni!) A szél pedig a sejtelem, a pletyka, a szabadság és a felejtés megtestesítője („Szél fújja le, szél fújja le a fáról a levelet;/ Szőke kislány, szőke kislány, felejtsd el a nevemet;”).

Népdalaink természet-metaforáinak változatossága egyedülálló az európai folklórban, mondta összegzésként Dr. Baranyiné Dr. Kóczy Judit. A hallgató pedig, aki a padsorokban ült, a hallottakat feldolgozva elgondolkodhatott hazafelé az élet dolgairól. Így például ahhoz, hogy a fenntartható jövőbe vezető szűk ösvényt megleljük, először vissza kellene találnunk a természethez, múltunkhoz, hagyományainkhoz, népdalainkhoz. Erkölcsi tartásunkhoz, emberi értékeinkhez, amiket oly régóta fontosnak tartunk, amióta csak dalokba írjuk őket.