Papnövendékek, bencés diákok, hallgatók társaságában a Széchenyi István Egyetem campusa mellett megyünk el. Egy város a városban. A modern kollégium ablakai a Mosoni-Dunára néznek, és minden ablak reményteli várakozással nyílik a „nagybetűs” felé. Elérünk a töltéslejáróhoz. Végül csak a csönd marad, meg a hold vékony sarlója az égen. Sorra gyúlnak a fáklyák. Gábor atya elmondja, hogy egy piarista szerzetes, Lénárd Ödön keresztúti elmélkedéseit választotta a stációkhoz. Mindannyiunkat megszólító gondolatok. Rávilágítanak, hogy Jézus szenvedéstörténete párhuzamba hozható a saját életünkkel. Lénárd Ödön 2003-ban halt meg. 1948 és 1977 között három szakaszban tizennyolc és fél évre zárták börtönbe. Minden módon próbálták ellehetetleníteni, még akkor is, amikor átmenetileg szabad lehetett.

A fáklyalángok árnyjátékot vetítenek a fölénk magasodó fákra.  Elöl halad a kereszt, szótlanul megyünk mögötte. Mint hátrahagyottak, akik saját keresztútjukat járják, és végül maguk is ítéletre várnak majd. Minden stációnál közös ének és rövid imádság előzi meg a felolvasást.  

Első állomás: Jézust halálra ítélik

„Az evangéliumnak egyik legkevésbé megtartott parancsa, hogy ne ítéljetek!  ...Szent Ágoston halhatatlan mondása: „Az Úristennek nagyon sok ellensége van a barátai között, és nagyon sok barátja van az ellenségei között!” S nem az a fontos, hogy a másik ember – akár a másik keresztény – akár én magam az Úristen barátjának, vagy ellenségének tartom magam, hanem hogy végül Ő kinek, minek fog tartani engem?”

Jézus vállára veszi a keresztet

„...nekünk is – újra és újra – keresztre kell feszülnünk. Mindennapjaink, óráink keresztjére, hol kevesebbszer, hol többször különböző keresztjére, a világ nagy keresztjére, a mindennapok történeteinek a keresztjére, szomszédaink, embertársaink keresztjére, betegségeink és szenvedéseink, saját magunk összevissza személyiségének a keresztjére. ...Krisztus minden nap, minden percben, az egész földön keresztre feszül bennünk, mindnyájunkban, akik megértjük és szeretjük Őt.”

Jézus először esik el a kereszt alatt

„Krisztus elbukik, és mi elbukunk Őbenne. És Ő elbukik mibennünk. Nem egyszerűen a Golgotán bukik el akár először, akár másodszor, harmadszor… pillanatonként bukik el bennünk. És ezt meg kell értenünk, hogyha hozzá tartozunk: nem tudunk Nélküle semmit sem csinálni. Lehet, hogy vétkezünk – Ő nem vétkezik bennünk – de magunkkal rántjuk abba az összevisszaságba, amit a bűn jelent bennünk. ...az elesésünk nem csak azt jelenti, hogy elkövettünk valamit; azt is jelenti, hogy megmagyarázzuk, amit elkövettünk. Hogy ártatlannak valljuk magunkat. Az a Krisztus, aki nem volt bűnös, nem hangoztatta az ártatlanságát!”

Jézus anyjával találkozik

„... Az Úristen az embert a szüleivel gondolta el. És Krisztus még a halálba menve is találkozik az édesanyjával. És mindazok, akik itt a földön nem találkoztak, nem megfelelően találkoztak, hűtlenül találkoztak az édesanyjukkal, azoknak csak egy mentsváruk és egy lehetőségük van az életben, hogy a Golgotán, a maguk golgotáján találkozzanak mindnyájunk édesanyjával, a Szűzanyával és Rajta keresztül mindnyájunk Megváltójával, az Ő Fiával, Krisztussal, aki Mária révén mindnyájunk testvére is.”

Cirenei Simon segít Jézusnak

„Van egy olyan keresztény legenda, hogy Cirenei Simon az első pillanatban egyáltalán nem lelkesedett a feladatért. A feladatért, hogy egy vadidegen és a látszat szerint halálraítélt bűnös helyett vigye a keresztet, hiszen semmi köze az egészhez. Megkérdezhetnénk magunktól: voltál már egyáltalán az életben Cirenei Simon? Nem keresed a kibúvókat kicsi és nagy dolgokban? ...Legalább, amikor szembenézünk ezzel az állomással, szálljon belénk az az elhatározás, hogy nemcsak terhet, nem csak kifejezetten Krisztus terhét, de minden embertestvérünk terhét mi is hordozni fogjuk, legalább lélekben, imádságban, szeretetben, odaadásban.”

Veronika megtörli Jézus arcát

„... a szerető segítség nem jelenti azt, hogy föltétlenül mázsákat cipeljek a vállamon. Szeret az is, aki letörli azt a verejtékező arcot… De még kendőre sincs szükség! Oda se kell férkőzni a tömegben!  Ha megértő, szerető szemmel végigsimítom az arcát, a szem sugara többet ér, mint a kendő. És ha vak vagyok, és szemem sincs, csak az odagondolás, a másik nyomorúságának a szívemben hordozása is ér annyit, mint Veronika kendője. ..Ebben a világban különösen, ahol az a jellemző, hogy nem törődünk egymással, az a jellemző, hogy csak magamnak, csak magamnak, csak magamnak! Csak az én zsebembe, kezembe, házamba, udvaromba, bárhova. Észre sem veszem a másikat. Pedig ha csak a szemem sugarával tudnám végigsimítani a másik törődött arcát…!”

Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt

„Nem az a kérdés, hogy elesünk-e, hanem, hogy föl tudunk-e kelni. Hány ember van, aki fekve marad, aki megszokja a sarat és jól érzi magát a sárban, ami puha, dagad, ragad. Nem számolunk vele, hogy mindnyájan az Úristen irgalmából élünk. Éppen azért, mert annyiszor esünk el. ...minden elesésünk után és minden elesésünk dacára, akár tudjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem, akár valljuk, akár nem, akár verjük a mellünket, hogy mi vigyázunk magunkra, akár verjük a mellünket azzal, hogy bocsáss meg nekünk, mert minden elesésünkből csak a Te irgalmad kelt föl bennünket.”

Jézus Jeruzsálem asszonyaival találkozik

„A Gyűjtőben történt 1948 karácsony estéjén. Az emberek sokszor gyorsan legyintenek azon, hogy jó, siránkozó asszonyok, nem megy tőlük a világ se előre, se hátra. Az egyik ártatlan elítélt cellája úgy volt elhelyezve, hogy annak az ablaka a börtönfalon túl kinézett... ...ennek a férfinak a felesége a korán sötétedő karácsony délutánon kiment arra a helyre, elővett egy karácsonyfa-gyertyát, meggyújtotta és odaállt mellé. Késő estig tartott ennek az asszonynak a virrasztása a férje mellett. ... Mindig vannak jeruzsálemi asszonyok. Krisztus nem hiába viszi a keresztet. Mindig találkozik olyanokkal, akik részvéttel kísérik. Törekedjünk arra, hogy köztük legyünk!”

Jézus harmadszor esik el

„... Az Úristen tudja, hogy elesünk, azért küldi a Megváltót. Azt is mondhatnánk, úgy is mondhatnánk, hogy nem az eleséseinket tartja számon, hanem a fölkeléseinket. Nem azt, hogy hányadszor hibázunk, esünk el, hanem a legutolsó elesés után, a tízmilliomodik elesés után is fölkelünk-e tízmillió-egyedszer? Fölkelünk-e mindig, ahogy Krisztus is fölkelt? A három jelképes szám. De csak jelképes! Azt jelenti, hogy mindig föl kell kelni, nem lehet elkeseredni, nem lehet belenyugodni, nem lehet beleragadni semmibe, mindig föl kell kelni”

Jézust megfosztják ruháitól

„Van itt valaki, akit az életútján soha semmitől nem fosztottak meg? Az elmúlt évtizedekben rengeteg embert fosztottak meg anyagiaktól, lelkiektől, szellemiektől, de szerencsésebb korokban is. Talán nincs is a földnek olyan pontja, ahol nem abból áll az élet, hogy fosztogatnak. A történelem a fosztogatás története. Talán csak az a különbség, hogy akkor, amikor mi a ruháitól megfosztott Krisztus elé kerülünk, a fosztogatók, vagy a kifosztottak csoportjába fogunk-e kerülni?”

Jézust a keresztre szegezik

„... Tetszik, nem tetszik, ott van az egész világ a keresztfán. Ott van a jobb lator, ott van a bal lator... Igaz, naponta újra és újra keresztre feszülünk a bűneink révén, keresztre feszülünk az egész világon. De ez a világ két részre oszlik Krisztus körül: a jobb lator oldalára és a bal lator oldalára. Melyik oldalra fogunk állni?”

Jézus meghal a kereszten

„Régen, Krisztus korában kimondták a halálos ítéletet, ma sok helyen nincs halálos ítélet. ... És mégis törvény és kimondás nélkül rengeteg kivégzés szemtanúi vagyunk. ...Mennyi halálos ítéletet hajtanak végre hadseregek által egymás ellen? Akiknek a fegyvereket, – esetleg mindkét félnek – ugyanaz a gyár szállítja. Az egyiknek ilyen pénzért, a másiknak olyan pénzért. Nem kötéllel hajtják végre, nem főbelövéssel, de végrehajtják. … a ki nem mondott, de végrehajtott halálos ítéleteket ma sem gyónja meg senki.”

Jézust leveszik a keresztről, s anyja ölébe teszik

„... Amikor fölfeszítenek a keresztre, tudhatjuk, hogy le fognak venni. Minden keresztrefeszítettet le lehet venni. De hogyan? Értéktelen holttestként, vagy mint ahogy Krisztus testét levették. Többek lettünk-e azáltal, hogy keresztre feszítettek és levettek bennünket? Az Úristen kegyelmének szeretetében, vagy a hozzátartozóink szeretetében, de levesznek. Azért vesznek le, mert remélik, hogy kincset vesznek le. Értéket vesznek le.”

Jézust sírba fektetik

„.... A sírban együtt vagyunk Vele! Találkozunk vele, mellettem nyugszik. Hogy érzem magam, hogy érzi Ő magát énmellettem, hogyan találkozom az eltemetett Krisztussal akkor, amikor engem temetnek el? Mert az eltemetés típusos, átfogó jelensége az egész emberi nemnek, az egész történelemnek. Egyszer mindegyikünket el fognak temetni. És az eltemetett ember az eltemetett Krisztussal találkozik.”

Utolsó állomás: Legyőzheted a halált!

„...Aki le akarja győzni a halált, aki föl akar állni, az a halál közeledtével csak Krisztus arcát tarthatja a saját arca előtt. Csak Krisztus arcával tudja legyőzni a halált! Egyedül Krisztus arca, a megkínzott, bennünket megváltott Krisztusarc az, ami védelem és várfal köztünk és a végső halál között.” – idézi a felolvasó Lénárd Ödön gondolataival az utolsó állomást, aztán hirtelen mély csönd lesz. Nem mozdulunk.

„Amikor Jézussal akarsz találkozni, sokszor azért kell kimenni a hétköznapok világából, mert annyira sok minden foglalkoztat, hogy nem veszed észre őt, pedig ott van melletted minden pillanatban. Azért kell kimenni olyan helyekre, ahol nem gyakran jársz, mert a csendben könnyebben rátalálhatsz. Azért választottuk Lénárd Ödön elmélkedését, mert ő olyan szerzetes pap, aki Jézus keresztútja és a saját élete között megtalálta a párhuzamot. Akkor van esélyed sikerrel végigjárni az élet útját, akkor van esélyed a halálon át a feltámadás boldog örömébe jutni, ha felismered, hogy a te életed és Jézus keresztútja között is párhuzam van” - mondja Kaposi Gábor atya.

Eloltjuk a fáklyákat. Pillanatokra minden sötétbe borul. Aztán mobiltelefonok fényei gyúlnak.  Kisétálunk az erdőből. Elénk tárul a kivilágított város. Néhányan még kocognak a töltésen, és horgászok tartanak hazafelé. Felerősödnek a zajok. Gyorsító autók, egymást bíztató játékosok a műfüves focipályán. Elbúcsúzunk. Megnyomom a távirányítót, villan az index, nyílik az ajtózár. Kocsiba ülök. A híd után, a körforgalomban a csuklós hirtelen fékez, megáll előttem. Elfoglalja az utat. Várok. A busz prüszköl egyet, aztán nyikorogva indul. A járdán egy kis tüskés gombolyag, sün totyog görbe lábán az oltalmazó magas fű felé. Ritka pillanat: odafigyelt rá a sofőr. A lejátszási listából éppen Max Richter száma szól, „The End of All Our Exploring” a Leftovers-ből. Nem sietek. Utazom, mint mindig. Valahová. Egy a sok közül. Egy hátrahagyott.