A rektor beszédében Janus Pannonius Pannónia dicsérete című versét idézte, jelezve, hogy a professzori címet elnyertekre hazájuk és az egyetem egyaránt büszke lehet, s általuk is híres e föld. Saját tapasztalatait mondandójába szőve azt hangsúlyozta: egy ilyen kinevezés után mindenki ugyanazt fogja tenni, mint korábban, de még inkább elkötelezetten, amihez szakmai sikereket és bölcs derűt kívánt. Az aktuális folyamatokra utalva kiemelte: „Abban reménykedünk, hogy a modellváltás olyan körülményeket teremt, amiben az alkotó, teremtő munka könnyebbé válik.”

Prof. dr. Hardi Tamás, prof. dr. Kalló Zsolt, prof. dr. Földesi Péter rektor, prof. dr. Deli Gergely és prof. dr. Déri György

A kinevezések átadása után mind a négy érintettet megszólaltattuk.

Prof. dr. Deli Gergely: „Nagyon furcsa érzés ezt átélni, s egy kicsit csak az nyugtatott meg, hogy az egyetemen harminckilenc évesen nem én vagyok a legfiatalabb egyetemi tanár. Rektor úr beszédében fején találta a szöget: ezzel nem változik semmi más, csak a felelősség lesz nagyobb, mert professzorként nagyobb súlya van annak, amit írunk, mondunk. Ennek kell megfelelni.”

Prof. dr. Déri György: „Rengeteg munka van ebben a kinevezésben. Ötéves korom óta csellózom, és nyilván nem úgy kezdtem el, hogy belőlem valaha egyetemi tanár lehet, de természetesen nagyon örülök a kinevezésnek. A hangszeres játék ugyanakkor – professzori címmel vagy anélkül – napi sok-sok óra elfoglaltsággal jár, azaz ez biztosan nem fog változni az életemben.”

Prof. dr. Hardi Tamás: „Az elmúlt húsz évben főállásban kutató voltam. Hogy idáig eljutottam, annak köszönhető, hogy végig csapatban dolgoztam, olyan társakkal, akikkel eredményeket tudtam elérni. Emellett persze tanítottam is, ami nagyon jó kombináció, hiszen azt oktatom, amivel kutatóként foglalkozom. Az egyetemi tanári pályázatom összeállítása ráadásul egyfajta számvetésre is jó volt.”

Prof. dr. Kalló Zsolt: „Felfoghatatlan, óriási sikerként élem meg a kinevezést. Az ember kisgyermekkorában el sem tudja képzelni, hogy egy egyetem oktatója legyen, vagy hogy egyáltalán a doktori címet megszerezze, ami zenei pályán még szokatlanabb. Számomra a tanítás mindig fontos volt, nagyon jól kiegészíti művészi pályámat. Mivel jó tanáraim voltak, kötelességemnek éreztem, hogy én is oktató legyek. Csak Istennek tudok hálás lenni azért, hogy erre a szintre sikerült eljutnom. Büszkeség nincs bennem, inkább meghatódottság.”