Nyugtalanságot és magabiztosságot, rend és káosz harcát, fény és árnyék kontrasztját egyidejűleg tárják elénk Koppány Attila kristályai, kemény élek és markáns ívek között-mögött testet öltő alakzataikkal. Azt mondhatjuk, a világ megértésének vágya és befogadhatatlanságának elfogadása hívta életre ezeket a személyes jeleket és spirituális rácsokat. Ugyanakkor mély átéléssel, magas hőfokon, széles látómezőt feltárva létrehozott képek előtt állunk. De mielőtt azt a leegyszerűsített vélekedést olvasnánk e sorok között, hogy Koppány Attila jó és rossz, békés és arrogáns tartalmakat feleltet meg pusztán egymással, úgy kell pontosítanunk, hogy a világ szelíd és vad, spirituális és fizikai, negatív és pozitív megnyilvánulásai feszülnek egymásnak képein. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy merész és éles színválasztásai-ütköztetései a természetes és a mesterséges, a racionális és az irracionális minőségek hűvös társításai-e vagy azok alakulásának küzdelmes fázisai.

Bár mint mindenkire, így Koppány Attila több évtizedes művészeti pályaívére is a folyamatos keresés, kutatás jellemző, nála ez a tudós, szerkezet-vallató és feltáró szemlélet az egyik legerősebb mozgató tényező.
De nem holmi óvatos méricskélést kell azonban elképzelnünk egyre inkább a koppányi piktúra obszervatóriumában, hanem ösztönös és tudatos alámerülést.
Talán valami ilyen kockázatvállalás, alászállás is a nagycsütörtök-nagypéntek az abszolútum részéről a relatívum árnyékvilágában.

Koppány tehát egy (vagy inkább több) misztériumban merül alá, melynek részévé avat: ilyen beavatás a Princípium, a Lyuk, a Last Night című képek atmoszférája, helye. Az efféle vizsgálódás, spirituális-vizuális tapasztalat fázisait rögzítik a Változás, Wind of Change, a Fátum nevet kapott festmények. A műveiben lezajló metamorfózisokról így írt N. Mészáros Júlia:
"műveiben a jel és a jelzett fokozatosan helyet cserélt: az organikus elem gesztusokra emlékeztető geometrikus jelekké, jelrendszerré, a korábbi sík háttér pedig organikus asszociációkkal teli táji elemekké, elevenen lüktető sejtekké, szövetekké vált.

A festő felelős és súlyos ecsetvonásokban törekszik a rendteremtésre, még ha szikár vagy nyers struktúrái között lágy és lírai hangok kérnek-kapnak is létjogosultságot. Beethoven zenéjében, Dosztojevszkij regényeiben, vagy Caravaggio piktúrájában is lágy és kemény hangok és tartalmak csendülnek-csapnak össze. Koppány Attila láthatólag nem foglal állást, de ténykedése annak elmélyült vallatására vall, ama ellentmondás és tény elfogadását jelzi, hogy világunk hol talpig ünnepélyesen, hol keresztre feszítve, hol meg letolt gatyával leledzik-vergődik az összefüggések viszonylatában.

Koppány Attila homokórája nem nosztalgikus és beletörődő, hanem friss és kereső. Nem válaszokat és kinyilatkoztatásokat látunk általa magunk körül, hanem kérdés-felvetéseket és töredékként kiragadott kutatási fázisokat. Ezek remélhetőleg bennünk állnak össze eggyé. Koppány képcímei sokat sejtetők és sokfelé tekintők, mélyből igyekszik meríteni, magasra próbál nyúlni és horizontálisan is messzire terjeszkedő a piktúrája és érdeklődése. Tömören megragadott témái egyénien faggatják/bírálják globalizálódó világunkat, hommage-ai, jelei a közelmúlt és a jelen történéseire, vagy épp művészi életműveire is reagálnak.

Memento-k és szellemi fricskák, intim és kozmikus történések, emlékek és víziók, jelek és helyek, geometria és gesztus festői nyelvezetén szólalnak meg, dermednek hideg vagy izzó kristályokká. Menjünk közelebb hozzájuk vagy fürkésszük őket kellő távolságból, hogy misztériumuk részévé váljunk, hogy életre keljenek bennünk.

VAM ArtDesign Galéria, Budapest, 2009. IV.9 - V.7.

Dr. Tolnay Imre DLA a Széchenyi István Egyetem Építészeti és Épületszerkezettani Tanszékének egyetemi docense.