Üde színfoltja az egyetemi eseménynaptárnak a félévente megrendezésre kerülő Jótékonysági est. Bár talán túlzás visszatérő programként aposztrofálni valamit, ami egyelőre mindössze második alkalommal valósult meg, de a kijelentés bőven védhető. Egyrészt azt szokták mondani, ha valami kétszer megtörtént, azt már szokásnak lehet tekinteni, másrészt mi okunk lenne kételkedni a rendezvény jövőjében, ha maguk a szervezők is azon dolgoznak, hogy hagyományt teremtsenek. Jó úton járnak.

„Egyetemi körben ritkán látok ilyen megmozdulást. Felüdülés volt” – mondja Pék Dániel, járműmérnök hallgató, aki már visszatérő vendég az esten. (Fotó: Horváth Márton)

Aki volt már valaha jótékonysági esten, pontosan tudja a forgatókönyvet. A szervezők az adományért cserébe kulturális programmal, diszkrét ellátmánnyal (vacsorával, hidegtállal, édességekkel, pezsgővel, mikor hogy), adott esetben tombolával kedveskednek a résztvevőknek. Mindebben nem is kellett csalatkoznunk; a kötelező tartalmi és formai elemek kipipálásával az ember picit úgy érezhette magát, mintha egy elegáns fogadáson venne részt – csakhogy itt jóformán mindenért hallgatók feleltek. A kellemes, lágy háttérzenét a Kollégiumi Stúdió szolgáltatta, a süteményeket a szervezők, valamint barátok, nagyszülők készítették, az énekes előadást pedig a meghívott fellépő szintén önzetlenül, díjmentesen vállalta el.

Kiss Viktória pár ismertebb dalt énekelt a közönségnek. (Fotó: Horváth Márton)

És hogy mi is volt a hallgatói összefogásból megvalósult jótékonysági est apropója? A résztvevők mindjárt kettős célhoz járulhattak hozzá a felajánlásaikkal: az összegyűlt tárgyi adományokat rászoruló családok, alapítványok, hányattatott sorsú gyermekek kapták, a helyszíni becsületkassza tartalmát pedig egyetemünk fogyatékossággal élő hallgatóinak támogatására fordították. Arról, hogy a felajánlások jó kezekbe kerüljenek, a főszervező, Hatvani Viktória gondoskodott. A lány régóta foglalkozik hátrányos helyzetű emberekkel és pontosan tudja, milyen sok helyen van szükség segítségre.

„Itt húsz forint is számít. Lehet valakinek ennyire van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. A gyermekotthonban is mindent megköszönnek. Tegnap vittünk a maradék süteményt családoknak, úgy örültek, mintha aranyat hoztunk volna. Tárgyi adományból is rengeteg volt, kombinyi kocsival hordtuk át” – meséli Viktória, miközben arról is faggatom, honnan is indult a történet; mi vitte rá, hogy a tanulás és egyéb teendői mellett belevágjon egy ilyen esemény szervezésébe. „Úgy alakult, hogy már gyerekkoromtól fogva sokat önkénteskedtem. Véletlenül csöppentem bele ebbe a világba egyik ismerősömön keresztül, de megtetszett. A Glória Gyermekotthonba járok, van ott egy patronált kislányom is, folyamatosan látogatom és segítem őt. Ismerek ott mindenkit és látom, mekkora szükségük van különböző dolgokra. Gyűjtöttünk és vettünk sok mindent, de nem volt elég. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom aktivizálni a hallgatókat a jó ügy érdekében.” – emlékezett vissza.

Bogdányi Mária, az egyetem evangélikus lelkésze fiával érkezett a rendezvényre. (Fotó: Horváth Márton)

A mostani alkalomra egyetemünk esélyegyenlőségi koordinátora, Pécsi Gertrúd is csatlakozott a szervezéshez. Közreműködésének köszönhetően az esemény fókuszába a fogyatékossággal élő embertársaink kerültek. A résztvevők beszélgethettek mozgássérült hallgatókkal, valamint egy úgynevezett érzékenyítő játék keretében kipróbálhatták, milyen kerekesszékben ülve közlekedni. Mivel ezzel maguk is szembesülnek a nehézségekkel, felismerik (rávezetik őket), mit jelent akadályoztatva lenni. Ezáltal ügyük új támogatókra lelhet (tágabb perspektívában nézve: erősödhet a társadalmi szolidaritás). 

Érzékenyítő játék a gyakorlatban: kerekesszékes akadálypálya. (Fotó: Horváth Márton)

Az esten több mozgássérült hallgató is megjelent, köztük Makray Dalma is. A fiatal lány születése óta kerekesszékhez kötött, egyébként logisztikai mérnöknek készül. Többedmagával együtt segíteni érkezett az eseményre. „Hallottuk, hogy lesz egy ilyen rendezvény. Úgy gondoltuk, miért ne segédkezhetnénk? Megmutatjuk, hogy lehet használni a kerekesszéket, hogy lehet kikerülni egy akadályt.” – mondta, majd rátért az érzékenyítő programok jelentőségére. „Ha sietni kell órára, akkor én nem csak felkapom a táskámat és elfutok, hanem figyelembe kell vennem, hogy bizonyos útvonalakon nem tudok közlekedni, mert akadályba ütközök, így kerülőt kell tennem… Szerintem azért hasznos ez a mai alkalom, mert egy picit mindenki beleláthat abba, hogy vannak emberek, akik számára másoknak természetes dolgok is nehézséget okozhatnak.” – mutatott rá Dalma.

Balról jobbra: Hatvani Viktória, Pécsi Gertrúd, Dr. Nárai Márta. (Fotó: Horváth Márton)

Pécsi Gertrúd, a Széchenyi István Egyetem esélyegyenlőségi koordinátora így indokolja az esemény létjogosultságát: „25 olyan hallgató van az egyetemünkön, akik különböző fogyatékossággal élők csoportjába tartoznak. Ugyanúgy el szeretnének végezni egy adott szakot, mint bármelyik hallgató, de van valamilyen akadályozottságuk. Nem úgy látnak, nem úgy hallanak, nem úgy mozognak, vagy nem úgy tudnak kommunikálni, mint a többiek; sok esetben gyógytornát, gyógykezelést igényelnek és pont ezen hátrányok miatt korrepetálásra lehet szükségük. Ezért gondoltunk, hogy egy jótékonysági est keretében segítünk nekik.” – mondja.

Idáig kerek is a történet. A folytatást Viki és Gertrúd közösen képzeli el. A terv az, hogy félévi rendszerességgel és mindig más tematikával jelenjenek meg. Próbálnak nyitni a külsősök felé is, megkísérlik városivá tenni a rendezvényt. A jövő tehát ígéretes, de már most is vannak eredmények. Viki szerint bőven van ok bizakodni: „A tavaszi alkalom után sokan kezdtek el önkénteskedeni. Volt egy srác, nem is ismertem, de felkeresett hogy szívesen csinálná ezt a szabadidejében. Azóta is a Lurkóba jár. Erre vagyok a legbüszkébb.”

Tegyük hozzá: jogosan.